Ivád Község Honlapja

Ivád egy pici 400 fős település Heves megyében, mely több okból is érdekes. Ha a távolabbi múltat nézzük, falunk a világon található pár település egyike, ahol degeneráció és fogyatékosság nelkül házasodtak a falubeliek egymással, néhol azonos családfáról. Ezzel az érdekességgel foglalkozott többet között Nemeskéri János antropológus professzor is a ‘70-es években. Igen fura, hogy Ivádon a legtöbb lakost Ivády-nak hívják, sokszor azonos keresztnévvel akár egy családon belül is, ezért a családfát (mely szintén világhírű, XVI. generációra visszamenőleges) úgynevezett hadakra bontják, a könnyebb azonosítás végett.

Nemeskéri János munkássága

Nemeskéri János (1914-1989)

Nemeskéri János (Bp., 1914. ápr. 9. – Bp., 1989. szept. 5.): antropológus, a biológiai tudományok kandidátusa (1952). A Pázmány Péter Tudományegy.-en 1939-ben szerzett doktori diplomát Adatok a hajdúk antropológiájához c. tanulmányával. 1937-1945 között előbb a Magy. Nemzeti Múz. Néprajzi Múz.-ának munkatársa, majd az Orsz. Történeti Múz. Régészeti Tárában az antropológiai gyűjtemény gondozója volt. 1945-ben megszervezte a Természettudományi Múz. Embertani Tárát, amelynek vezetőjeként dolgozott 1965-ig. 1965-től a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézetében működött, és mint tudományos tanácsadó innen ment nyugdíjba 1983-ban. Az egy.-i oktatásba 1947-től kapcsolódott be, a bp.-i tudományegy. bölcsészkarán a régészeknek antropológiát adott elő. 1971-től 1983-ig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegy. (KLTE) Állattani és Embertani Tanszékén (ma Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék) látta el az antropológiai részleg oktatási és kutatási munkájának vezetését. Pályája kezdetén etnikai és történeti antropológiai kutatásokkal foglalkozott. Így jutott el a biológiai rekonstrukció problémájának feldolgozásához. Az Embertani Tárban töltött két évtized alatt kiemelkedő szakmai eredménye volt a nem- és életkor-meghatározás komplex módszerének kidolgozása, a paleodemográfiai kutatások új irányának megindítása, amely a paleodemográfiai rekonstrukcióhoz vezetett. Acsádi Györggyel közösen írt könyve History of human life span and mortality nagy nemzetközi siker volt, a szakmában még ma is ezt az 1970-ben megjelent munkát tekintik a paleodemográfia alapművének. Kiemelkedő tudományos jelentőségűek a bodrogközi demogenetikai és populációgenetikai, ill. az ivádi izolátum komplex humángenetikai, demográfiai vizsgálatai is, amelyeket széles körű hazai és külföldi kollaborációban végzett. 1976 és 1983 között a Népességtudományi Kutató Intézetben biodemográfiai témaként foglalkozott az egy.-i (főisk.), ipari szakmákra jelentkező és a sorköteles fiatalok testfejlettségével. Ezek a monografikus jellegű munkái a Népességtudományi Kutató Intézet közleményeiként jelentek meg. 1972-ben megszerezte és vezette a Bp.-en egy naptári évben halállal végződött öngyilkosságok vizsgálatát (Harsányi László és Szuchovszky Gyula közreműködésével). Ismeretlen nemű és életkorú személyazonosságának megállapítására a „szuperpozíciós” vetítésű eljárás antropológiai kérdéseit dolgozta ki. 1962-ben a biológiai rekonstrukció kidolgozásáért, illetve antropológiai alkalmazásáért MTA elnöki jutalmat kapott. 1977-ben MTA-díjban részesült munkatársaival a Budapesten halállal végződött öngyilkosságok vizsgálata című monográfiájáért. 1953-58-ig, majd 1960-80-ig elnöke volt az MTA Biológiai Tudományok Osztálya mellett működő Antropológiai Bizottságnak. Tagja volt az MTA Demográfiai Bizottságának, az Ember és környezete (Man and Biosphere) Nemzeti Bizottságának, 1954-1957 között a Magy. Biológiai Társ. Embertani Szakosztályának titkára, 1985-től a Szakosztály elnöke. 1968-1976 között szerkesztette az Antropológiai Közleményeket. Több külföldi antropológiai társ. választotta tagjának, szerkesztőbizottsági tagja volt az Indoeuropeans Studies és a Journal of Human Evolution folyóiratoknak. – F. m. Ivád község – Ivády család (1944); Honfoglaláskori magyarság – Árpádkori magyarság (Bp., 1947); Ivád község népességének embertani vizsgálata (társszerzőkkel, Bp., 1953); A csontvázleletek életkorának meghatározási módszereiről és azok alkalmazhatóságáról (Harsányi Lászlóval, Bp., 1958); History of human life span and mortality (Acsády Györggyel, Bp., 1970); Az 1966. évben egyetemi (főiskolai) felvételre jelentkezettek demográfiai és testfejlettségi vizsgálata (Bp., 1970); A Budapesti öngyilkosok vizsgálata 1972 (többekkel, Bp., 1976); A székesfehérvári királysírokról. Pro memoria az 1936-1937. évi ásatásról (Bp., 1983); Principles of paleodemography (Göttingen, 1986). – Irod. Eiben Ottó-Valkovics Emil: Megemlékezés N. J.-ról (Statisztikai Szle, 1989. 12. sz.); Frayer, D. W.: N. J. Obituary (American Journal of Physical Anthropology, 1991. nov. 2.); Kralovánszky Alán: In memoriam J. N. (Éry Kinga összeállításával N. J. szakirodalmi munkásságáról, Anthropológiai Közl., 1989-90); Lipták Pál: A magyarság őstörténetének embertani problémái (Magy. Tud., 1990. 3. sz.); Tóth Tibor: The beginning of modern trends in Hungarian anthropology. In memoriam N. J. (Anthropologia Hung., 1990. 5. sz.).

Ivádiak és Gardák

Magyarországon először Ivádon vizsgálták a belházasodás mértékét. A Heves megyei kistelepülést a XVIII. századig Ivádpuszta néven emlegetik a birtokösszeírásokban. A nemes Ivády család 1734-ben költözött vissza a birtokra, de ekkor még kisebbségben voltak a nem Ivádyakkal szemben. A XVIII. és a XIX. század fordulóján ez az arány már 3:1-re változott, a XIX. század második felében pedig már 8:1 volt az Ivádyak javára. Közben az Ivády nemzetség egyre több ágra szakadt. 1746-ban hat águk volt: Gergely, János, László, Dávid, Ignác és István, s ezek 1820-ig huszonegy vonalra, palóc szóhasználattal hadra hasadtak szét. Az endogámia, majd a belházasodás fokozatosan alakult ki a családban a XVIII. és a XIX. század fordulójától, s a hetedik-nyolcadik nemzetség már izolátum jellegű volt. Nemeskéri János antropológus több évtizedig vizsgálta ezt a népességet. Tíz nemzedéken át a közeli vérrokonok házasságának aránya 4,6 százalék, a távoliaké pedig 39,4 százalék volt.

A belházasodás helyi sajátsága az volt, hogy főképp leányágon kapcsolódott össze a rokonság. Egy másik településen, Túrricsén 233 család izonímiavizsgálatát végezték el szintén Nemeskéri János vezetésével. Az észlelt érték magasabb volt a várt véletlenszerű gyakoriságnál, s ez túlnyomórészt a Garda család belházasodási szokásainak volt tulajdonítható.

Házasodási kapcsolatok, rétegendogámia

A nemesség társadalmi elkülönülése mindennél jobban megnyilvánult házasságkötéseiben. Magyarországon – akárcsak Lengyelországban – egészen az 1940–1950-es évekig élt e réteg endogám hagyománya. Az egykori nemesség unokái rangon alulinak, őseik, társadalmi rétegük elárulásának tekintették a nem nemesek unokáival kötött házasságokat. Ez a merev elzárkózás gyakran vezetett közeli rokonok összeházasodásához, ami káros hatással járt az utódok testi és lelki egészségére (Biernacka, M. 1966: 219; Paládi-Kovács A. 1981a: 169). Rokonok házassága esetén köztudottan növekszik a testi és szellemi fogyatékos utódok száma. A Felföldön a nemesi endogámiának már-már extrém eseteivel, nemzetközi összehasonlításban is ritka izolátumaival lehet találkozni. Legismertebb közülük Ivád község (Heves m.) példája, ahol nemcsak az Ivády nemzetségen belül, hanem a nemzetség egyes ágain, ragadványnévvel megkülönböztetett hadain belül is endogám tendencia érvényesült (Ivád falu népessége egyetlen nemzetséghez tartozott, a lakosság túlnyomó többsége az Ivády családnevet viselte). Az Ivády Esküdt és az Ivády Páldeák had generációkon át egymás között házasodott. Az Ivády László ág esetében pedig a 19. század folyamán a házasságok 53%-a a hadon belül köttetett. Első unokatestvéreket házasítottak össze, hogy ezzel a birtok elaprózódását megakadályozzák (Nemeskéri J. 1965: 164, 173; Csizmadia A. 1979b: 39). Egyetlen nemzetségen belül ment végbe a vagyoni, a társadalmi differenciálódás is. A nemzetségből a többiek rovására kiemelkedő Ivády Hegyi had exogám gyakorlatot követett, s a közeli kuriális falvak módos kisnemeseivel törekedett házasságkötésre. Falun kívül kerestek házastársat a nemzetség korán elszegényedett, zsellérnívón élő ágai is; így a falu pásztorait, csőszeit adó Ivády Epro hadhoz tartozó családok és az iparos foglalkozást választó Ivády Antal had családjai. Kiszorulván a birtokos hadak közül, exogám házasodásra kényszerültek. Mindebből az következik, hogy a lokális és a rendi endogámia a kisnemesség középrétegeinél esett egybe. Legtöbb kuriális faluban a lokális endogámia a közepes vagyoni állású csoportokat jellemezte.
Általában véve a nemesek házasságkötéseinek térbeli hálója kiterjedtebb volt, mint a jobbágyoké. Érvényesült benne a köznemesi társadalom belső hierarchiája, a különböző eredetű csoportok évszázadok alatt rögzült viszonyrendszere. Például Gömör megyében a Vály-völgy nemzetségei – kikerülve a közbülső jobbágyfalvakat – a 20–30 km-re fekvő Hubóra, Naprágyra, s a még távolabbi Imolára, Szuhafőre, Sajóvelezdre házasodtak, de elkerülték a közeli Nemesradnótot. Utóbbi szigorú lokális és rétegendogámiában élt a jobbágyfalvak között. A két nemesi csoport magatartását az magyarázta, hogy előbbiek nemesi kiváltsága a középkorban gyökerezett, {8-158.} Radnót lakói viszont csak a 17. század közepén kapták az armálist (Ila B. 1944: 297–303, 416–419; 1946: 221–226, 246–250; Kósa L. 1984b: 334).
A 19. század első felében társadalmi elzárkózás, endogám hajlam figyelhető meg a városlakó nemesek házasodásaiban is. Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös nemesei rendkívül ritkán házasodtak össze parasztpolgárokkal. Kisebb városokban már gyakrabban kötöttek „vegyes házasságokat”. A rétegendogámia íratlan szabályait azonban csak abban az esetben szegték meg, ha elég vagyonos volt a leánykérő jobbágy. Az ilyen férjnek az esküvő után könnyen lehetett armálist szerezni, s utódai már születésüktől nemesi jogállással bírtak (Rácz I. 1988: 152). Özvegy nemesasszonyok második vagy harmadik házassága esetében is tolerálták a jobbágyparaszt férjet. Szatmár megye 1809. évi nemesösszeírása csupán egy járásban regisztrált vegyes házasságokat, s azok az utóbbi kategóriába tartoztak. A nyíri járásban akkor 3,1%-ot tett ki a nemes nő és adózó férfi közötti házasságok részaránya. A megye másik három járásában és a városokban egyáltalán nem voltak ilyen házasságok (Kávássy S. 1985a:616–617).
Borsodban, Észak-Hevesben a kisnemesi magatartást az 1830–1840-es években a rétegendogámia jellemezte. Minél szűkebb volt egy-egy faluban a kisnemesség részaránya, annál gyakrabban házasodott más faluból. Mikófalván (Heves m.) ugyanakkor már jelentékeny a nemesek és az adózók összeházasodásának aránya (33%), ami a rétegendogámia felbomlására mutat (Orsi J. 1989: 449). Domaháza (Borsod m.) kuriális falu társadalmát a 18–19. század fordulóján a nemesi rétegendogámia és a lokális exogámia, azaz a házasságok széles térbeli hálója jellemezte. Azonban a 19. század első felében már ott is oldódott a rendi endogámia. Mind gyakoribb lett a tehetős jobbágygazdákkal kötött házasság, s ezzel párhuzamosan erősödött a lokális endogámiára való törekvés is (Szabó László 1989a: 254–255, 258–259). Tarnalelesz és Bükkszenterzsébet (Heves m.) nemes családjai a 19. században végig ragaszkodtak a lokális exogámia gyakorlatához, s még a 20. század elején is „szégyen volt a leányra, ha otthon maradt a falujában”. A tehetősebb nemesi ivadékok az északi országrészeken mindenütt a külső kapcsolatokat részesítették előnyben, és a távolabbi nemességgel keresték a rokonságot. Ott az egykori nemesi réteg származás szerinti endogám törekvése az 1930–1940-es évekig konzerválódott.
Magyarország nyugati részein a rendi elzárkózás megszűnése gyorsabban haladt, s korábban kezdődött. Nemesek és adózók vegyes házasságát igazolja a népnyelv a Dunántúl és a Kisalföld legnagyobb részén. Ott ágilis (ágyilis, árgyilus) a „félnemes” megnevezése. Olyan embert neveztek meg ezzel a szóval, aki maga nem volt nemes, de nemes leányt vett el és a felesége nemesi jogaival élt. Az ágilis szó latin eredetű, először 1796 körül tűnt fel az okiratokban (MTSz I. 1893: 13; TESz I. 1967: 104; Tárkány Szücs E. 1980: 74). Említést érdemel, hogy a Dunától keletre sem az archivális forrásokban, sem a népnyelvben nem bukkan fel ez a megnevezés. Úgy látszik, a Dunántúlon és a Kisalföldön korábban kezdődött el a nemesek és a parasztok összeházasodása. Ott a „vőség” intézménye és a „móringolás” is kialakultabbnak látszik, mint a Dunától keletre. A rendi endogámia oldódása – igazodva a polgárosodás területi fáziskülönbségeihez – nem azonos ütemben, nem egyidejűleg ment végbe. Az 1920–1930-as évekre azonban országszerte a vagyoni helyzet vált a párválasztásban meghatározóvá, s elhalványult a régi rendi különállás.